Ujj és tenyérnyomat azonosítás
Az ujjnyomat- azonosítás objektumai
A hagyományos daktiloszkópiai szakvélemény
A számítógépes daktiloszkópia (AFIS)
Hogy mi történt a Bertillon rendszerrel?
Több, mint 30 éven keresztül elégedettséggel használták, mikor elérte minden személyazonosító módszer rettegetett ellensége: találtak a módszer szerint két egyforma személyt.
Úgy hívták őket, Will West és William West.
A börtönbe új elítéltet hoztak, aki kinézetre és Bertillon kártyájára nézve is megegyezett az egyik cellában raboskodóval. Sőt, a nevük is egyezett: Will(iam) West.
Végül az ujjnyomatuk alapján tudták megkülönböztetni őket, ez pedig a Bertillon rendszer végét jelentette, és a daktiloszkópia elterjedésének kezdetét. (Bertillon mentségére, később kiderült, hogy az illetők korán elválasztott ikrek voltak. )
Ugyanez a probléma a mai legmodernebb DNS azonosítással is megtörtént volna, hiszen az sem tud megkülönböztetni egypetéjű ikreket. A különbség az, hogy amikor DNS alapján találnak két azonos személyt, akkor az azt bizonyítja, hogy a személyek ikrek, nem pedig a módszert cáfolja.)
A gyakorlati alkalmazásban meghatározó szerepet játszott Juan Vuketich argentín rendőr tisztviselő, aki a Bertillon lapot elsőnek egészítette ki ujjnyomattal. És Vuketich nevéhez fűzödik az első kriminalisztikai ujjnyomat azonosítás: egy véres ujjnyom alapján bizonyította be az elkövető személyét.
Henry rendszerét 1901-ben a New Scotland Yard (London Metropoliten Police) bevezette. 1903-ban New York állam Fegyháza, később más fegyházak is az elítéltekről ujjnyomatlapot készítettek a Henry osztályozási rendszerben.
Az első nem kriminalisztikai alkalmazó 1905-ben a US Army volt, őt követte nemsokkal a US Navy.
(Érdekességként említjük meg, hogy az 1915-ben létrehozott és ma is jelentős szervezet, az International Association for Identification (IAI) logoja Galton jobb mutatóujja alapján készült.)
1918-ban Locard volt az, aki lefektette a „12 pont” tételt. Azt állította, hogy ha két ujjnyamoton 12 sajátossági pont egymáshoz viszonyított helyzete (bizonyos kiegészítésekkel) megegyezik, akkor a két ujjnyom azonos, azaz ugyanarról az ujjról származik. Ez lett a monodaktiloszkópia.
Összegezve: a Galton-Henry osztályozási rendszer biztosította az ujjnyomatlap nyilvántartások létrehozását és a keresés lehetőségét: lecsökkentette a manuálisan átnézendő lapok számát pár százra, és utána egyedileg az azonosságot már a Galton pontok (minúcia pontok) alapján állapították meg (Locard "12 pontos szabályával")
Locard nevét nem szabad kihagyni: kutatási munkáira támaszkodva, számításokkal alátámasztva kijelentette: 12 pont egymáshoz való viszonyának azonossága elegendően nagy biztonságot ad a személyazonosság megállapítására. Locard a pórusokra alkotott szabályt. Kijelentette: 20-40 pórus elegendően nagy biztonsággal azonosít egy nyomatot. A daktiloszkópia ezen ágából fejlődött ki a poroszkópia.
Nagyon fontos megemlíteni: ezek a jellemzők nemcsak azonosítani tudnak, hanem a vélt azonosságot cáfolni is tudják. És ez nagyon fontos, hiszen a szabály pontosan így szól: legalább 12 pont kell, ÉS nem lehet cáfoló tényező. A poroszkópiával nemcsak bizonyítani lehet, hanem az azonosítást még erősebbé tenni, vagy esetleg cáfolni.
1962-ben Chatterjee javasolta, hogy vezessék
be a vizsgálat objektumai közé az egyedi
fodorszál rajzolatát is.
A daktiloszkópia történetéről mindenkinek először Galton neve jut eszébe. Igen, a daktiloszkópia alkalmazásának elterjedésében az ő munkája igen jelentős szerepet játszott. Nevéhez fűződik az "ún." Galton pontok definiálása, mely az ujjnyomatazonosítás alapját jelentette.
A mai napig is ezen
pontok egymáshoz
való viszonya alapján
készül el a szakértői
vélemény.
Az ujjnyomat
egyediségét sokezer
évvel ezelőtt is ismerték,
ezt bizonyítja számos
fennmaradt okirat, melyen
az aláírás mellett
kormos/festékes ujjlenyomat is szerepel. Nem nagyon foglalkoztak vele, nem volt rá szükség. A társadalmi fejlődéssel, a népesség számának növekedésével és más tényezők miatt a személyazonosítás jelentősége megnőtt, elkezdtek az emberekről nyilvántartást vezetni. A nyilvántartások tartalmazták a személyek szöveges adatait (név, rokonnév, születési adatok, ...) és olyan adatokat is, melyek vizuálisan ellenőrizhető módon a személyhez kötötték a szöveges adatokat. Ilyen adatok voltak a személyleírás, később a személy fényképe, majd az ujjnyomatának képe.
A nyilvántartásban történő keresés azonban csak a szöveges adatok alapján történhetett, elsősorban név alapján, hiszen a nyilvántartást eszerint rendezték. Kép alapján nem lehetett benne keresni. Bertillon volt az első 1870 elején, aki egy igényes személyleíró nyilvántartást talált ki: antropometriai módszerrel írta le a személyek külalakját (képét). Ezt a személyi adatlapot ellátta fényképpel, később ujjnyomattal is. A keresés már "kép" szerint is történhetett: a személy személyleírása alapján szöveges adatokkal. (A kártyákat különféle keresési szempontok szerint rendezte sorba a kereshetőség érdekében.) Ujjnyomat, vagy fénykép szerint nem.
Az első olyan gyakorlati rendszert, ahol ujj szerint is lehetett keresni, Henry alakította ki.
Az ujjon található redőzetek egyedi voltát nagyon régen felismerték, (ld. a szokásos "már a régi Kína..." kezdetű mondatokat, de valóban: vannak olyan régi kínai tekercsek, ahol az aláírás mellett festékes ujjnyom is szerepel)
1686-ban egy anatómiai tudományos munkában merül fel az ujjnyomat: Marcello Malpigi írt az ujj felületén látható rajzolatokról, melyet a bőr felső rétege tartalmaz. (Később róla nevezték el a bőrfelület felső rétegét, ahol a fodorszálszerkezet található, Malpigi rétegnek.)
1823-ban egy Purkinje nevű ugyancsak anatómiaprofesszor közölte egy tanulmányában a vizsgálódásainak eredményét: 9 mintacsoportba sorolta a rajzolatokat, de ő sem tett említést arról, hogy azt személyazonosításra lehetne használni.
1853 Herschel volt az, aki az ujjnyomat személyazonosítási jelentőségét felismerte, és a szorgos gyűjtőmunkája és elemzései során kijelentette: az ujjnyomat egyedi és az egész életen át tartós marad, azaz nem változik.
1892-ben megjelent Galton, aki „rendet” csinált, és tudományosan megalkotta az ujjnyomatok osztályozási rendszerének alapjait.
A rajzolatokat osztályokba sorolta, azokon belül alosztályokat határozott meg, és kialakított egy olyan kódrendszert, melyet a tíz ujj együttes rajzolata alapján képzett. Ugyanakkor definiálta a "Galton pontokat", melyek az ujjnyomat azonosítás tudományának alapjait jelentették.
Ezen osztályozási rendszerre támaszkodva dolgozta ki Henry később a saját osztályozási rendszerét, így tárolta abban az ujjnyomatlapokat, és ez tette lehetővé, hogy egy nyilvántartásból viszonylag rövid idő alatt ki lehessen keresni valakinek az ujjnyomatlapját a tíz ujj együttes rajzolatának értékelése alapján.(Galton-Henry osztályozási rendszer)